Én Istenhez akarok menni

Én Istenhez akarok menni, mikor az úton nem vezet senki,
Csalódva régi barátban, s a családban is nő az árnyam.

Nincsen itt célom semmi, s ezt nem hiszi el nekem senki.
A szívemben növő épség, csak a szeretetre vágyó éhség.

Nem kell nekem senki kincse, a babér legyen másnak inge.
Vigyenek minden koncot, itthagyhatnak minden rongyot.

Én csak Istenhez akarok menni, mert az utamon nem vezet senki.
Csalódtam régi barátban, s a családban is nagy az árnyam.

Tán nem tudok jól szeretni, a bántalmat békével tűrni,
de Ő engem így teremtett, s én nem adom fel ezt a rendet,

hogy Istenhez kell nekem menni, mert az utamon nincsen más senki,
Ő csak az egyetlen társam, akiben bízhatok bátran.

Hisz´ önmagamban is csalódom, mikor egyre csak nő minden gondom.
Hiába futnék előle,  nem lesz más azt ki megtörje.

Kacagjanak bár gúnyolva, Ő szívemnek legtisztább pontja,
s nem maradt más nekem semmi, csak az, hogy Hozzá kell menni.

Ő cselekedetem rugója. Ki ezt nem hiszi, saját gondja.
Én nem adom fel ezt a rendet, mert engem ilyennek teremtett.

Nem várok senkitől semmit, de bensőmbe rejtek mindenkit,
hogy belül lelkemnek rugója mosolyt fakaszthasson róla.

S ha tüske nő mégis belőle - Isten rég gondjába vette,
virágot fakaszt majd róla, illata fájdalmam írja.

Istenhez kell  nekem menni, az utamon csak Ő, más senki.
Nem adom fel ezt a rendet, engem ilyennek teremtett,

engem Ő így teremtett
Ő engem csak így teremtett...

2009.11.1.